Erdély és Székelyföld: A Retyezát

"A csúcs mindig felettünk van, de azért mi próbálkozunk."

Mi hétvégén felmegyünk a hegyekbe!

A retyezátba, mert ezt a hegységet mi többre tartjuk a maga vadságával, természetességével a Tátránál, az Alpoknál. Miért is? Mert például sokan nem tudják, hogy a Retyezát a Déli-Kárpátok különleges természeti adottságaival, élővilágával, Erdély első nemzeti parkja lett, már 1935-ben. Népszerűségét kiugró, piramisszerű sziklacsúcsainak, hosszú völgyeinek, száznál több leírhatatlan szépségű glaciális tavának, változatos tájainak köszönheti. A sziklacsúcsokról belátható táj, a szomszédos hegyek látványa leírhatatlan élményt nyújt azoknak, akik felkapaszkodnak rájuk. Az éles sziklagerincek között egykori gleccserek jég vájta teknővölgyei húzódnak meg, sűrűn fűszerezve kisebb-nagyobb tengerszemekkel. Ez igaz egy kis területű hegység, de nem lehet bejárni még egy nyári idény alatt sem, hiszen annyi érdekességet tartogat. Mi elhatároztuk, hogy felfedezzük a késő téli Retyezátot.

2016.04.03-at, egy vasárnapot jelöltünk ki a Retyezát megmászását és reméltük, hogy az időjárás majd a kegyeibe fogad. A leggyorsabban úgy juthattok el ti is a hegységhez, hogy Lugosig autópályán haladtok, majd Karánsebesen keresztül juthattok el a hátszegi medencébe. Szeged-Hátszeg 300km, amiből több, mint 200km-t autópályán, vagy nagyon jó minőségű úton tehetünk meg. A túrázók nagy többsége északról közelíti meg magát a hegységet, hiszen a déli részen tényleg nem találunk egy magyart sem. Déva környékén kitűnő és kellemes szállásokat találunk, amit a szórvány magyarság működtet. Mi Csernakeresztúrról indultunk, ott töltöttük az estét, ahol régi barátainknál, a Nisztor családnál töltött kellemes este, beszélgetés, finom vacsora és bőséges reggeli után indultunk a Retyezát "meghódítására". Ide kattintva lehet megnézni Hunyad megye nevezetességeit: HUNYAD

Észak felől három völgy hatol be mélyen a hegységbe. A legnyugatibb végén találjuk a Gura Apelor víztározót, a középsőt őrzi Kolcvár, míg a legkeletebbinél jutunk el Carnic üdülőtelepen után a Lolája vízeséshez, majd a Pietrele menedékházhoz, amely utat a túrázók nagy többsége választja.

Elég későn keltünk, így majdnem 10 óra volt mire elértünk Kolcvárhoz, majd a völgyekben még virágokat is fotóztunk és úgy 11 órára értünk a kicsi és a Retyezátban egyetlen sípályához. Maga Ráusor, vagy Malomvíz a szokásos román stílusban épült. Mintha mindenki úgy építette volna tervek és engedélyek nélkül a házait, nyaralóit, ahogyan akarta. Szerencsére az út jó minőségű, bár sajnos a Malomvíz patakban találunk szemetet, de mégsem annyit, mint máshol Erdélyben járva.

Leparkoltunk a sípálya alatt, ahol a piros háromszög útjelzés indul. Felpakoltunk, bár nem kellett volna annyi mindent vinnünk magunkkal, mert az idő csodálatos volt. Utunk elvezet majd egy menedékház mellet is és közvetlen a Retyezát névadója felé vettük az irányt, a Retyezát csúcs felé és a Retyezát tengerszem volt a cél. A jelzés felvezet egészen a Lolája nyeregig, de idő hiányában nem terveztük annak a megmászását. Amíg pakolásztunk az autónál, hozzánk csapódott egy német juhász kutya, aki eléggé barátságosan viselkedett. Dóri mindig hoz magával száraz kutyaeledelt, így jól megetettük. Titkon reméltem is, hogy mint mindenfelé esetleg találunk egy kísérőt, de nem is kellett hívni, jött ő magától velünk. Csodálatos időnk volt, de hát 2000 méter magasságba készültünk, jól felpakoltunk, mert a Retyezát híres a viharairól, 100 km/h-s szeleiről.

Utunk végig meredeken emelkedett, a hatalmas fenyők között éppen csak a mohafélék éltek meg. Hűséges társunk, Kira végig lógatta a nyelvét és háromszor annyit szaladt, mint mi másztunk felfelé.

Már a fák között elkezdtek szaporodni a havas részek és könnyen megfigyelhető volt, hogy lesznek a tengerszint feletti magasság növekedésével, a 40-50 méteres fenyőkből egyre kisebbek, majd csak 2-3 méteres kicsi fák. A tavaszból a télbe érkeztünk! A fák között néha megvillant a csúcs, ami a Retyezát harmadik legmagasabb csúcsa, pontosan 2482 magas. Kira töretlenül kitartott mellettünk, a hótalpak pedig ismét jó szolgálatot tettek. Nem voltak illúzióink, fárasztó menetet hagytunk magunk mögött rögtön az út elejétől meredek és nagyon meredek szakaszok váltogatták egymást, a terep csak kb. 1500 méter magasságban enyhül meg valamelyest, de itt meg sokszor több, mint egy méter vastag hó borított mindent. Csak a szikláknál, forrásoknál és a lefelé siető vízmosásokban figyelhettük meg azt, hogy milyen vastag is alattunk a hóréteg.

És végül felértünk! Előttünk a Retyezát csúcs, alattunk a tengerszem, amit a hó miatt nem lehetett látni, jobbra a Prelucs csúcs, balra a Lolája nyereg (2215m magas) hátunk mögött pedig megnyílt a Hátszegi-medence! Úgy 1000 métert emelkedett az út felfelé. Nyáron akár 4 óra alatt is meg lehet tenni az utat, nekünk ez 5 óra volt és a hó is eléggé megnehezítette, de hála a hótalpainknak, még a legmeredekebb emelkedőn is biztosan kapaszkodhattunk fel és csak szörnyülködve néztük mások nyomait. Elképzeltük, ahogy derékig sűllyednek a hóba, ami 2000 méter környékén még bizony 2-3-4 méter is volt. A síbotunk sokszor métert is eltűnt ezekben a lábnyomokban.